Árnyéknak lenni

A(nti)szociális vagy? Nem baj!

Már régóta kihagyom a pénteki bulit. Péntek este szeretek összegömbölyödni az ágyamon. Befejezni a maradék munkát, elolvasni egy jó könyvet. Meleg fürdőt venni, és sokáig aludni. Szörfözgetni a neten. Filmeket nézni nem annyira. A filmek valahogy idegesítenek.

Az utóbbi pár évemben volt minden: lediplomáztam, munkába álltam, eltemettem a nagymamámat, szerelmes lettem, egyedül élek, megküzdöttem a depresszióval, és most boldog vagyok, egyszerűen egyedül, a gyertyáimmal, meg a képzeletbeli macskámmal, mert az igazira allergiás vagyok.

Sokáig azt hittem, a gyerekkori traumáim miatt vagyok zárkózott. Vagy mert későn kerültem óvodába, esetleg azért, mert túl sokat láttam az életből – töröltem felnőtt ember fenekét, és láttam férfi könnyeket. Gondoltam arra is, hogy talán autista vagyok, vagy asperger-szindrómás. De mindenképpen hibás. Depressziós, lusta, hülye és selejtes. Törött cserép. Hibás áru. 

Hetek óta vívódom, és bűntudatot érzek, amiért nem járok bulizni, nem szeretem a randikat, nem vagyok fent a társkeresőn. Pedig egyszerűen nekem erre az egészre nincsen szükségem. Hosszú évekig küzdöttem az aszociális énem ellen. Igyekeztem divatosan öltözködni, rendületlenül hordtam a magassarkú cipőt, a szoknyát, ami szebbnek mutatja a lábamat. Sütöttem tojást reggelire, lopóztam ki a partnerem mellől fogat mosni, írtam, fotózkodtam, mentem el bulizni – a dolgok nyolcvan százalékához pedig nem volt kedvem. 

Sokszor éreztem azt, hogy boldog vagyok, mert tökéletes volt a látszat: én is elmentem kirándulni a haverokkal, én is voltam a kedvenc együttesem koncertjén, én is tartottam menő előadást egy menő konferencián. De számomra ezek a dolgok mindig csak ezért jelentettek élményt, mert általuk elhittem, hogy én is a normális emberek táborába tartozom.

Aszociális vagyok. Ez nem betegség, hanem egy beállítódás, egy személyiségtípus. Egyszerűen jóval kevesebb élményre és kontaktusra van szükségem a komfort érzethez, mint másoknak. A túl sok figyelem, a túl sok kontroll fáraszt és idegesít. Sokszor a kedves gesztusok is. A múltkor a kolléganőm felvette a kábelemet a földről. Tudtam, hogy ott van, de nem érdekelt, mert be szerettem volna fejezni a feladatomat. Nem tudtam örülni a gesztusnak, zavart, idegesített. Az én kábelem, ha tönkremegy, csak engem zavar. 

Nem szeretem, ha segítenek. Ami másnak jól esik, nekem egy kellemetlen élmény. Mint ahogy ajándékot kapni sem szeretek – kiskoromban rossz szokásom volt, hogy a becsomagolt meglepetéseket csak otthon bontottam ki, így soha, senki nem láthatta, örülök-e annak, amit kaptam. Nehezen viselem, ha valamiről véleményt kell mondanom. A szüleim és a volt párom sokszor az arcomhoz hajoltak, hogy megnézzék, boldog vagyok-e. Én nem szeretem kimutatni az érzelmeimet. Nem szeretek egy élményt pozitívan, vagy negatívan értékelni. Nem szeretek dolgokat úgy befogadni, ahogyan kell – nekem minden élmény összetettebb annál, mint hogy azt megtudjam magyarázni bárkinek. 

Nem szeretem az udvarias gesztusokat, mert úgy érzem, erőt és energiát raboltam valakitől. Én nem vagyok jó segítő: szeretek egy dologra figyelni, belefeledkezni valamibe, és nem foglalkozni mással. Fogalmam sincs, tanulás közben mi van rajtam, hogy áll a hajam, hogyan nézek ki kívülről. Nem érdekel, ettem-e aznap, vagy ki ment el bulizni, mint ahogy az sem, leesett-e a mellettem ülő ceruzája. Nem tudok odafigyelni másokra.

Nem szeretek a saját érzéseimről sem beszélgetni senkivel – mert nem tartom érdekesnek a külvilág számára a bennem megbújó gondolatokat. Ha tanulok, vagy gyakorlok valamit, azt magamban szeretem csinálni, csendben, kontroll alatt tartva a saját gondolataimat, de leginkább csendben, egyedül, a négy fal között. Nem szeretem, ha látják, hogy próbálkozom, hogy gyakorlok. Azt szeretem, ha az, amit kiadok a kezemből – tökéletes. 

Nem vagyok sündisznó. Képes vagyok a szeretetre, mint bárki, csak éppen másképp. Én nem tudok bájologni, nem tudok angyal mosollyal segíteni. Én azt szeretném, ha megmondanád egyenesen, hogy mit vársz tőlem, nem udvariaskodnál velem. Nekem nem okozol örömet egy koncertjeggyel, vagy egy meghívással, de sokat segít, ha ott lehetek a háttérben, és szurkolhatok, hogy jól érezd magad. Nem megyek el a szülinapi bulidra, de küldök süteményt, hogy egy kicsit mégis ott legyek. Nem tudom megoldani az életedet, de alhatsz a kanapémon, mikor úgy érzed, nincs más lehetőséged. Nem tudok kiállni érted, de tudok adni egy hátteret, ami egészen biztos. Ha ezt el tudod fogadni, akkor itt vagyok. Ha nem, én nem sértődöm meg, ha otthagysz, ha csak a szülinapomon dobsz egy “HBD”-t fészbukon. A te életed is rendben, meg az enyém is. Ha baj van, számíthatsz rám :).

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!