Árnyéknak lenni

Megkönnyebbülés

Másfél hónapja megpróbáltam elhagyni a gyógyszerem. A pszichiáterem és a pszichológus is támogatott: fiatal vagyok, szépen haladok, ebből még sok jó kisülhet. 

Sajnos nem sült ki belőle sok jó. Az első hetek nagyon jól sikerültek. Fokozatosan vonták meg tőlem a gyógyszert, és én szinte észre sem vettem semmit. Egy hónap alatt elhagytam a tablettát teljesen, és nem is volt baj. Minden szépen ment, élveztem, hogy megint mehetek fegyveres edzésre.

Aztán eljött a mélypont. Elég volt egy kis munkahelyi stressz, és egyik éjszaka az agyamnak csak az egyik fele ébredt fel. Aztán elszabadult a pokol, és csőstől jöttek a negatív gondolatok. 

Lehet, hogy együtt élek egy pszichiátriai betegséggel, de én alapvetően vidám természetű vagyok. Mindig is vidám voltam, és minden apró dolognak tudok örülni. Van például egy olyan pillanatnyi emlékem pár évvel ezelőttről, hogy sétáltam egy jót, készítettem itthon forralt bort, betakaróztam, és néztem a hóesést, tök egyedül, és csak szimplán nagyon boldog és elégedett voltam. De örülök a leveleknek, a szomszéd néni mosolyának, annak, hogy mosolyognak a gyönyörű, sárga tökök a zöldségesnél. 

Aztán a múlt héten elmentünk egy kirándulásra egy nagyon kedves barátommal. Minden tökéletes volt. Csodálatos, mély beszélgetésbe bonyolódtunk, az ősz erdő ezernyi színben játszott, elképzelhetetlenül szép, napos időnk volt, ráadásul a nagyon-nagyon szeretek mozogni, pláne sokáig, friss levegőn…

De valahogy nem tudtam örülni. 

Nagyon furcsa érzés volt bennem. Miközben magamban hálát adtam a sok csodáért, amit láttunk, én egyáltalán nem voltam boldog. Csak az agyar érzékelte a szépséget, a szívem szenvedett, azt mondta, hogy nem érdemlem meg ezt a sok szépséget, hogy felesleges vagyok, hogy nem kirándulnom kéne, hanem dolgozni… Ezernyi negatív gondolat, örömöm helyén. Elfelejtettem örülni!

Ez volt a mélypont. Másnap bejelentkeztem az orvoshoz, és visszaálltam a gyógyszerre. Soha többet nem akarok már leszokni róla, hacsak azt nem mondják, hogy muszáj. Ezt most nem azért írom le, mert bármilyen módon reklámozni szeretném a gyógyszeres kezelést, de szeretném megmutatni, hogy milyen is belülről  ez az állapot. Hogy a depresszió végre ne egy stigma legyen, hanem egy betegség.

A depressziót sosem kértem. Nem is sejtettem, hogy egyszer elérhet engem. A “legsötétebb” kamaszkori időszakom emlékkönyveiben, tábori naplóiban minden ismerősöm ilyesmiket ír rólam: “Te vagy a mosoly és a nyugalom.” “Nevess sokat, mert jól áll.” “Maradj mindig ilyen vidám, kedves, mosolygós.”

Szorongtam, de kézben tartottam a problémát, próbáltam bátran élni.  Aztán egyszerre történt valami, és megszűnt az örömre való képességem. A világ elszürkült, bennem pedig egy reménytelen fájdalom költözött, ami sosem akart enyhülni. Sosem akartam rossz lenni, sírni, megterhelni a családomat. 

Nem úgy jött, hogy unatkoztam, és kitaláltam magamnak a depressziót. Csak úgy, egyszerűen ott volt. Álltam a vasútállomáson a kedvenc helyemen, ahol a végtelenbe futnak a sínek, viszont ősszel nagyon szép rajtuk a fény. Álltam ott, és azon kaptam magam, hogy nem gyönyörködöm, hanem égeti a szívemet a szomorúság, hogy ott vagyok a vonatmegállóban, és nem tartok sehová. 

Nem, cseppet sem volt örömteli, mikor nem mertem felkelni az ágyból, mikor veszekedtem a szüleimmel, mikor végigsírtam az unokatestvérem esküvőjét, mikor nem tudtam felkelni akkor, mikor úgy hallottam, hogy apu segítségért kiabál. 

Minden depressziós periódusomban pozitívan gondolkodtam, csak közben szorongtam és sírtam, mert még a pozitív gondolat is rosszul esett. A depressziós időszakokban végig dolgoztam, néha úgy, hogy potyogtak a könnyeim. Sosem álttam ott, hogy “depressziós vagyok, hagyj békén”, hanem igyekeztem teljesíteni, harcolni a koncentrációzavarral, az evészavarral, az állandó álmossággal. De a depresszió ott volt. 

Amikor megkaptam a gyógyszeremet és végre örülhettem! Elmúltak az irracionális félelmeim. A világ színes és gyönyörű lett. Találkozni tudtam a barátaimmal. Dolgozni tudtam, leveleket írni, táncórát venni, órákig játszani az unokahúgaimmal, szeretni őket…

Persze a társadalom másképpen vélekedik a depresszióról és az antidepresszánsokról, hát én mindent meg akartam tenni, hogy senki ne tudja: gyógyszerrel élek. 

Azt hittem, ha leszokom a gyógyszerről, jobb lesz, és újra a normálisok táborába tartozom majd, de nem…

Éppen ezért soha többé nem hagyom abba a gyógyszer szedését, hacsak az orvosaim kifejezetten azt nem mondják, hogy többé nem megy. 

Tudom, hogy a gyógyszerek miatt rengeteg dologból kimaradok, hiszen kapásból alkalmatlan vagyok az összes pszichológiai alkalmassági tesztet. Talán gyerekem sem lehet majd, mert a szervezetemben elraktározódnak a méreganyagok. Talán egyszer az agyam végképp fűrészporrá válik. De nem érdekel. 

Én élni szeretnék. Örülni a kirándulásoknak, segíteni a barátaimnak, sütni-főzni, sportolni, szexi fotókat készítettni magamról, kipróbálni valami szuper manikűrt…

Én hatni szeretnék. Rengeteget dolgozni, alkotni, teremteni. Jól végezi a munkámat, megbízhatóan, 110%-os hatásfokkal, örömmel. 

Én családtag szeretnék lenni. Segíteni az idősödő szüleimet, vigyázni a nagymamámra, nem kihagyni a következő esküvőt. 

 

Ha a gyógyszer csak 5 jó évet ad, a öt jó év lesz. Ha utána a pokol jön, akkor kibírom. De előtte szeretnék körülnézni a mennyországban. 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!