Éjjel van. Apa megmozdul a másik szobában. A neszezésre én is felébredek. Mintha segítségért kiáltana. Pár éve, amikor ebben a szobában aludtam, éjszakánként mindig én keltem mamához pelenkát cserélni, WC-re ültetni, vizet adni, vagy csak úgy, ha rosszat álmodott. Az agyam megszüntette az emlékeket. Magamtól sosem jut eszembe, milyen felnőtt ember fenekét törölni, infúziós szereléket igazítani, felfekvést fertőtleníteni. De a tudatalattim felriaszt. „Menni kell!”
Mégsem sikerül teljesen felébredni. Csak az agyam egyetlen apró cikke van jelen. Eljut a tudatomig, hogy félig hallucinálok, hogy a dolgok egy részét csak álmodom, de képtelen vagyok tenni bármit is. A testem nem mozdul. Kiabálni próbálok. „Megyek apa!”
Képtelen vagyok megmozdítani a számat. Akárhogy erőlködöm, a beszédközpontom alszik. Erőt próbálok gyűjteni. Nem segít, csak sűrűbben veszem a levegőt, képtelen vagyok kinyitni a számat. Sikítani próbálok, de a szavak nem jönnek ki a torkomon.
Az agyam másik része viszont éber. A telefonom a párnám mellett van, próbálok érte nyúlni. Sikerül felemelni a kezem, hátraesik valahová az párnám mögé, talán fogom a mobilt, de képtelen vagyok megmozdítani. Bárcsak hangot tudnék adni vele!
Közben hallom, ahogy apa felkel, járkál. Nincs baj, talán csak a mosdóba szaladt. A kezem még mindig tehetetlenül lóg a vállam felett, az agyam közben azon gondolkozik, vajon hogyan tudnék olyan applikációt letölteni a netről, amelyik sípol. Hangot, fényt ad, jelez. Jó lenne, ha bejönne valaki, és felébresztene egészen.
Nagy nehezen sikerül megfordulni. Fáj a fejem. A nyakam körül görcsölnek az izmok. Érzem, hogy kamrai extráim vannak: mintha kimaradna egy ütem a szívverésemből, amit aztán az izmaim egyetlen, hatalmas lökéssel megpróbálnak helyrehozni. Nem kapok pánikrohamot, mert megfegyelmeztem magam. Megtanultam nem félni.
Próbálok nem gondolni arra, ami történik velem. Huszonéves, felnőtt nő vagyok, karrierrel. De valahol, út közben megevett a stressz.
Minden reggel felkelek és mosolyt hazudok a világnak. Úgy teszek, mintha normális életem lenne. Dolgozom, próbálok megfelelni másoknak, de közben tudom, hogy ez a légvár egyszer össze fog omlani. Próbálok úgy élni, hogy ne legyek terhére másoknak.
Mentális betegséggel élek. Azért nem adom fel, mert nem tehetem meg a szeretteimmel. Nem engedhetem, hogy a szüleim elveszítsék az egyetlen lányukat. Nem élhetek örök, mesterséges tompaságban, nem hagyhatom, hogy a józan eszem utolsó cérnái is elszakadjanak, nem engedhetem, hogy örök életemre mesterséges kómában éljek valahol, hogy ápolásra szoruljak.
Néha, bevallom, reménykedem, hogy az idegrendszerem nem bírja tovább. Hogy végleg megszakad a szívem, hogy elpattan valahol egy fonál, hogy megint rohamot kapok, de úgy, hogy már nem térek magamhoz. Hogy valami elég gyorsan elvisz ahhoz, hogy a többieknek csak egyetlen, néma kiáltásra legyen ideje, hogy fel se fogják, hogy nem vagyok, és a hiányom nélkül tudjanak tovább élni.
De nem hagyom magam. Addig, amíg egy kicsi erő is van bennem, felkelek, és darabokra szaggatott lélekkel, de megpróbálok tovább tenni. Nincs jövő, nincs értelme, de muszáj. Muszáj nem mutatni, hogy belül már minden elfogyott, hogy nincs több tartalékom. Élni kell, amíg tervezve van. Árnyéknak lenni.